Jelenések könyve (2) - 1. fejezet

Mint ahogyan az egész könyvben, az első fejezetben is a 7-es számot látjuk, mint kulcsot. Maga az első fejezet 7 szakaszra osztható (1-3, 4-6, 7, 8, 9-11, 12-16, 17-20). Értelemszerűen most csak pár gondolatot van módom felvillantani, mert a blog nem többoldalas értekezések helye, de ezekre érdemes odafigyelnünk.

Mindjárt az elején látjuk, hogy a könyv eseményei nem a ködös jövőben, hanem a jelenben, az akkori és mostani jelenben játszódnak, hiszen „hamarosan” bekövetkező dolgok ezek, azaz most történnek. Ezt erősíti meg a könyv végén található felszólítás: „Ne pecsételd le e könyv prófétai igéit, mert az idő közel van.”, ami ellentétes a dánieli: „zárd be ezeket az igéket, és pecsételd le ezt a könyvet a végső időkig.” felszólítással, ami a jelenések könyvével ellentétben ténylegesen későbbi időre vonatkozó kijelentés volt.

Egy másik gondolat ami lázba hozhatta a kor, illetve a ma olvasóit, a boldogság, a megnyugvás ígérete a 3. versben: „Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük: mert az idő közel van.” Ki a boldog (áldott)? Az aki meghallja és cselekszik is a hallottak alapján. Hallani vagy tudni valamiről önmagában nem jelent semmit, hiszen ha nem válik a tudás életet megváltoztató, megújító akarattá, tetté, nem váltja ki a kívánt hatást, nem használ semmit az embernek.

Fontos látnunk az olvasók helyzetét, ami azonos volt János megtapasztalásával: „Én, János, testvéretek és társatok Jézussal a szenvedésben, a királyságban és az állhatatosságban”. Szenvedő keresztényeknek írt, akik tudatában voltak az identitásuknak, de bátorításra szorultak, hogy állhatatosak legyenek a Krisztusért vívott küzdelemben; elviselve a szenvedéseket, ragaszkodva az identitásukhoz.

Utolsó gondolatként az újratalálkozás élményét emelem ki. Az író, János ugyanis ugyan az aki Krisztus tanítványa volt, méghozzá a „szeretett”. Mégis mikor meglátta Jézust nem az emberi nyomorúság alá vetett Krisztust, hanem a dicsőségében ragyogót látta, így nem tudta hírtelen biztosan, hogy Ő e az. Így olvassuk: „Amikor megláttam, lába elé estem, mint egy halott, ő rám tette jobbját, és így szólt: "Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”. Krisztus pontosan emlékezett öreg barátjára, és ugyanúgy viselkedett vele mintha csak tegnap váltak volna el az olajfák hegyén. Micsoda barát és micsoda vigasztalás! Nála vannak a „halál és pokol kulcsai”! Legyőzte a halált és hatalma van, hogy bárkit magához vegyen, kihozzon a halál állapotából. A keresztényeknek valódi megtapasztalás lesz, hogy a halál után Krisztus vár a túloldalon.